Gyulai Levente: Az irodalmi detektív, avagy a műkrtitikus nyomozása (A menyét lábnyoma c. kötetről), Korunk 2004/7
Gyulai Levente: Az irodalmi detektív, avagy a műkrtitikus nyomozása
Ha a detektív fogalmával kerülünk kapcsolatba, mindjárt hajlamosak vagyunk gyilkosságra, esetleg a partnerek hűtlenkedéseinek feltárására felfogadott magánnyomozóra asszociálni. A fentiek mellett általában csak másodlagos helyet kapnak az olyan tevékenységekre való utalások, amelyek valamiféle kutatást, nyomon követést vagy megfigyelést tételeznek. Ebbe a kategóriába sorolható az irodalomkritikus, tudniillik a műértékelés, -értelmezés egyfajta nyomozást igényel: a műhöz való viszonyuláskor nem vonatkoztathatunk el az irodalmi, társadalmi stb. kontextusoktól, kapcsolatok után „nyomozunk”, akarva, akaratlanul megmaradnak bennünk korábbi olvasásélményeink, sokszor a mű „őssejtjének” felfedésére igyekszünk.
Ilyen értelemben nyilvánítható A menyét lábnyomának szerzője irodalmi detektívnek. A kötet meglehetősen sok esszéjében, kritikájában és tanulmányában Demény Péter írók, költők műveinek kapcsolatára irányítja az olvasó figyelmét. Az első írás (A menyét lábnyoma) valamiféle beavatás vagy betekintés az irodalmi munka világába Balla Zsófia és Nemes Nagy Ágnes kapcsán. Ebben a szövegben lesz világos a menyét fogalmának Balla Zsófia verse szerinti jelentése és Demény Péter értelmezése: „A kezdet a befejezést várja; a lét csak ez után hajlandó bármit is mondani magáról, ám ezt a szöveget mi magunk már nem olvashatjuk el. Az »Egészet« mindössze pillanatokra láthatjuk (»áramütés vagy elillant menyét«) [olvashatjuk a Balla Zsófia Levél egy ifjú költőhöz című versében], s így nyilván nagyon keveset mondhatunk róla…” Demény Péter Balla Zsófia verséből azt olvassa ki, hogy „az anyagon és a formán túl, a létezőt önmegvalósításra és tökéletesbedésre bíró folyamat következményeként a létező olykor, egy villanásnyira csupán, túllép önmagán – ezekben a pillanatokban olyan jelenség keletkezik, mely egyértelműen rangosabb minőséget képvisel, mint az, amiből származik. A verset tehát ezekért a pillanatokért kell írni…”
A Búcsú az identitástól című írásában Demény Kovács András Ferenc és Szilágyi Domokos művészetének relációjáról beszél. Szilágyi kapcsán megállapítja, hogy „Amikor a végesről, az életről, az abszolútumról beszél, Szilágyi mindig negatív példákat hoz föl, a halált szólítja, már-már profetikus dühvel ostorozza a létet.” Kovácsnak nem jelent problémát a személyiség többrétűségével való lírai játék, de ennél is fontosabb: Kovács András Ferenc Szilágyi művészetének nyomán jutott el a líráját determináló felismerések halmazához. A művek közötti kapcsolatok tanulmányozása a Don Quijote szerenádjaiban folytatódik. A szerző Szilágyi és Orbán János Dénes Don Quijote szerenádjait veti össze. Szilágyi esetében nem az erotika a fontos, hanem a mégismorál. OJD Don Quijotéja egy macsót testesít meg, akinek egyetlen célja a nemi kielégülés. Elemzésében Demény továbblép, és a lélek fogalmát vizsgálja a két szerző művében. Szilágyi versében két részre tagolhatónak látja: egy „mulandóra” és egy örökkévalóra. A másik költő lírájában a lélek különböző anyagokból „készült”, így máris halálraítéltséget implikál.
A végtelen partján című elemzésben az irodalmi kapcsolatok utáni nyomozás József Attilához érkezik, a viszony másik pólusán Szilágyi Domokos helyezkedik el. A kötet szerzője a Nagyon fáj és a Tétován című verseket hasonlítja össze. Láthatjuk, hogy Demény olyan értelmezési utakat jelöl ki, amelyek alanyai állandóan váltogatják helyzetüket: Kovács Szilágyitól tanul, Szilágyi sokszor hivatkozik József Attilára. Mindez az irodalom folytonosságát bizonyítja, nem lehet az elődök hatását teljes mértékben megszüntetni, mindig a már meglevőre építenek és viszik tovább toposzok, témák szintjén. A versek elemzésekor Demény a két költő közös jegyeire utal: „Mindkét költő kevésnek érezte a szeretetet”, mindkét vers a költők utolsó életéveiben, szigorú formában íródott, axiómaként hangzó sorokkal kezdődnek. Ezenkívül – véli Demény – a forma és a tartalom zártságában és áttekinthetőségében hisznek. De különbségek is adódnak, ezek a szerzők magánéletének eltérő voltából fakadnak. József Attila hálálatlan szerelme gyűlöletbe csap át, míg Szilágyi Domokosnak nincs oka gyűlölködésre.
A kötet Demény Péter kritikusi arcát mutatja meg, a szerző vizsgálódási köre nemcsak a lírára, hanem a prózára, a drámára és a recepciótörténetre is kiterjed. A műbefogadás érdekes esetének mutatkozik a Vendégség című Páskándi-dráma. A színdarab 1970-ben jelent meg az áprilisi Korunkban. Az augusztusi számban az olvasók leveleinek hatására a folyóirat szerkesztősége állást foglal, és a darab védelmébe áll az Egy színdarab ügyében című levéllel. Az olvasók kifogásának okát Demény három tényben látja: egyrészt a történelmi hitelt kérik számon, másrészt Mária személyének hiánya erősítené a konfliktust, a harmadik tény pedig a prüdéria. A Korunk levele azt bizonyítja, hogy a befogadó közönség véleménye mennyire számíthatott az irodalmi élet modellálásában. Ebben az esetben nem szabad szem elől téveszteni a levélből kiderülő, közönségre vonatkozó dolgokat: „…a közönség manifesztumokat szeretne. A hős lelki és testi mivoltában egyaránt legyen tiszta.” Demény túlzottnak minősíti a Korunk gesztusát és mentegetőzését. Véleménye szerint egy irodalmi folyóirat szerepe a közlésre való lehetőség megadása.
A menyét lábnyoma mindenképp kisebb irodalmi térképpé lényegül: a vizsgált szerzők (élet)művét viszi közelebb az olvasóhoz, vagy fordítva, de az irodalmi detektív, a kritikus munkáiból értékrendszerét, irodalmi ízléseit is kiolvashatjuk. Demény Péter e kötetében hidakat keres, az általa megélt művekhez a viszonyítás és feltárás fogalmát applikálva. A kötet szerkesztője, Balázs Imre József is segít az olvasónak a kötet rendszerében „detektívesdit játszani”, hiszen jól megkonstruált részekből áll össze a könyv, írásról írásra jól körvonalazódik a továbblépés lehetősége egy következő szint, értelmezés felé. Demény Péter mindig kontextusokban gondolkodik, nem hanyagolja el a nagyító alá vett szöveg környezetét. Egyébként főleg erdélyi szerzőkről olvashatunk e könyvben. Többek között Király Lászlóról, Szilágyi Istvánról vagy a fiatalabb nemzedék markáns tagjairól, László Noémiról, Papp Sándor Zsigmondról. Ennélfogva inkább az erdélyi olvasó irodalmi iránytűjének neveznénk a kötetet, bár kétségtelen, hogy minden érdeklődő haszonnal forgathatja.
