Bányai János: A kritikaíró kéznyomáról. (A menyét lábnyoma c. kötetről), Korunk 2004/7
Bányai János: A kritikaíró kéznyomáról
Demény Péter kritikakötetét olvastam mostanában, amely a mai erdélyi magyar irodalomról szól. Valóban, mit tudunk innen, nem is annyira távolból, arról a magyar irodalomról, amit Erdélyben művelnek, egy-két neves kivételtől eltekintve ,az ottani írókról, költőkről, kritikusokról? És amit tudunk, jól tudjuk-e?
Demény Péter könyve választ adhat ezekre a kérdésekre, bár nem a tájékoztatás, sokkal inkább az értékelés szándékával íródott. Egy jól kivehető értékrendet állít fel, amely – meglehet – nem az „igazi” (ha van ilyen) értékrend, de látszik rajta, hogy működőképes. Nem akar önmagánál többnek látszani, és nem akar többet mondani, mint amennyit választott beszédmódja szótárával elmondhat. Ezért megbízható. Meg azért is, mert az irodalom, a magyar és az erdélyi irodalom jelenében problémát lát. Világosan vagy homályosan megfogalmazott kérdésekkel szembesül. Ezt a problémát igyekszik megközelíteni, ezeket a kérdéseket megfogalmazni. Megbízhatóságát tovább erősíti, hogy műfaját pontosan meg lehet határozni. Demény Péter a problémalátó és kérdésfeltevő rövidkritikát műveli vagy másik nevén a zsurnálkritikát. Ami, bármit is gondoljunk felőle, a kritikaírás és gondolkodás hagyományos, vagyis alapműfaja. Demény rövid, célratörő mondatokban beszél, elkerüli a mai magyar kritikaírásban oly gyakori teoretizálást. Az elméletből csak annyit tesz hozzá kritikáihoz, amennyi az értékeléshez, ritkábban az értelmezéshez éppen nélkülözhetetlen. Sokat idéz a bírált könyvekből, mert ragaszkodik az olvasott könyvhöz és szerzőjéhez, mintha velük együtt hajolna az olvasmány fölé, (röviden) megbeszélendő a könyvben foglaltakat. De egészen világossá teszi azt is, hogy mit részesít előnyben a mai magyar (és erdélyi) irodalom irányai közül. Szerinte már „nem működik a költő-vátesz attitűd”, ezért például „a Farkas Árpád művelte lírának erősen megkopott a hitele”. De ebben sem kizárólagos, mert – másik példa – Király Lászlót éppen azért dicséri, mert „kétségkívül erdélyi költő: szimbólumai, szomorúsága, legyintő lemondásai nagyon erdélyivé teszik”. A „kétségkívül erdélyi költő”-ség elég közel esik a „költő-vátesz attitűd”-höz, bár nem azonos vele. Más szóval, Demény Péter rövidkritikáiban az ellentétek is megférnek egymás mellett, amiből a kritikaíró elvi nyitottságára lehet következtetni, vagyis arra, hogy érdeklődéséből semmit sem zár ki valamilyen, például ideológiai, esztétikai vagy éppen nemzedéki elfogultság nevében. A problémát, amit érint, nem elfogultságok és nem is előítéletek nyomán veti fel. Az olvasás és a megértés vezeti a kritikus számára nélkülözhetetlen problémalátás felé. Ezért írhat egyformán értő kritikát a majdnem elfeledett Nadányi Zoltán slágerre hajló költészetéről és a nagyon népszerű Kovács András Ferenc vagy éppen Orbán János Dénes lírai beszédmódjáról. Az értékek és nem csak az éppen most értéknek véltek iránti nyitottság, ami csak részint következik a teoretikus háttér mellőzéséből és elhallgatásából, sokkal inkább ered a kritikus irodalmi érzékenységéből, igazából éppen a zsurnálkritikának mondott rövidkritika írásához nélkülözhetetlen feltétel. Cs. Gyímesi Éva Kritikai mozaik című könyvéről írja Demény Péter, hogy a szerző „erényei között (műveltség, kíváncsiság, okosság, elméleti tudás) mégis az érzékenység a legfigyelemreméltóbb”, ami Demény kritikaírásáról is elmondható, annak ellenére, hogy érzékenységének a legritkábban ad hangot, sokszor el is fojtja, nemegyszer öniróniával és az értékelés dilemmáinak megőrzésével. Amennyiben érzékenységen nem a beleélés képességét értjük, hanem műveltségből, kíváncsiságból, elméleti tudásból eredő kritikai és elméleti fogékonyságot. És ami ugyanilyen fontossággal bír. Éppen ez a nyitottság és érzékenység teszi, a zsurnál-kritika műfaja mellett, alkalmassá Demény kritikai beszédmódját a bírálatra, amin a mai magyar kritikai közbeszédben oly ritka negatív bírálatot kell érteni. Demény a gondolkodásához közel állókról is tud negatívan ítélni és rosszat mondani. Kritikaírása hitelének bizonyítéka ez.
A kötet első néhány írása az erdélyi költők és a magyar költészeti hagyomány nevezetes verseinek összehasonlításával a kritikusnak azt a törekvését jelzi, hogy az újabb erdélyi verseket, ezzel együtt az erdélyi irodalmat a magyar irodalom viszonylataiban értelmezze, aminek teoretikus és történeti háttere abban látható meg, hogy bár néhány írás kivételével a kötet minden írása erdélyi írókról szól, nem erdélyi magyar irodalomról beszél, hanem „a magyar irodalom erdélyi vonulatáról”, összhangban azzal a mostanában uralkodó elképzeléssel, mely szerint a mai magyar irodalom törésvonalai többé nem a határok mentén ismerhetők fel, hanem a kánonok, a domináns esztétikai és poétikai szempontok, a hagyományválasztás, az elméleti aspektusok, nem utolsósorban a nemzedéki hovatartozás mentén. Fontos megfogalmazás, érdemes rá odafigyelni.
Ilyen értelemben „a magyar irodalom erdélyi vonulata” nem az erdélyi magyar irodalom másik neve, hanem a magyar irodalom oly sokszor indulatosan hirdetett „egységének” térbeli átrendezése, amely átrendezés során az „erdélyiség” az irodalomban úgy tartható fenn, hogy eközben sem a magyar irodalom egysége, sem az erdélyi magyar irodalom létezése nem sérül meg. A kisebbségi magyar irodalmak fenntarthatósága itt a történeti és kritikai megközelítés tétje. Folytatható-e a múlt századból ránk hagyott elképzelés arról, hogy több magyar irodalom van, mert vannak kisebbségi magyar irodalmak, ami egyáltalán nem rombolja le a magyar irodalom féltve őrzött egységét, vagy ellenkezőleg, a kisebbségi irodalmak csupán egy-egy vonulatát képezik a magyar irodalomnak, éppúgy, ahogyan bármelyik más „vonulat”, mondjuk a népi vagy az urbánus vonulat, a magas vagy a tömegirodalom. Működik bennem némi kétely a kisebbségi irodalmak ilyen irányú értelmezései iránt, holott rendkívül vonzó számomra a nem erőszakosan meghúzott határok, hanem kánonok, hagyományválasztások vagy éppen nemzedéki szempontok szerint megvont törésvonalak mentén értelmezett „egységes” magyar irodalom koncepciója. Ennek ellenére azt gondolom, a kisebbségi magyar irodalmak mégsem csökkenthetők egy-egy fontos vagy kevésbé fontos vonulattá, amit, szinte bizonyos vagyok benne, Demény Péter sem gondol, hiszen kötete egészében az erdélyi magyar, ami azt jelenti: a magyar irodalomban gondolkodik. Csakhogy benne is működhetnek kételyek. Igazán, mire való volna a kritikaírás, ha nem lennének benne felismerhetők a kritikus kételyei?
„A magyar irodalom erdélyi vonulatának” Demény Péter értelmezésében egyik megkülönböztető jegye, hogy benne „a próza útjai mintha kifürkészhetetlenebbek lennének”, mert – írja – „úgy tűnik, a jelentős erdélyi prózaírók hagyománya kevésbé élő, mint a jelentős erdélyi költőké”, amit azzal hoz összefüggésbe – ismét idézem Demény szavait –, hogy „a retorika szintjén persze gyakran hivatkozunk Kós Károlyra vagy Tamásira, de a szövegalakítás pillanatában inkább Kosztolányi, Ottlik, Mészöly vagy Esterházy a mérvadó”. Vagyis ha jól értem Demény gondolatát, holott nem egészen világos előttem, mely pillanat a „szövegalakítás pillanata”, akkor ez azt jelenti, hogy a mai erdélyi magyar próza az egész magyar irodalmat választotta hagyományának, és legfeljebb „a retorika szintjén” az erdélyi hagyományokat, ami viszont mintha kikezdené akár Bodor Ádám, akár Szilágyi István amúgy vitathatatlan „erdélyiségét”, amiről ha nem is szó szerint, de nagyon meggyőzően maga Demény is ír. Bizonyos azonban, hogy ez a dilemma az erdélyi próza útjait valóban kifürkészhetetlenné teszi vagy teheti. Másfelől kifürkészhetőbbé is, hiszen a magyar irodalom élő és működő kánonjának keretében talál számára helyet és értelmezési teret.
Az erdélyi próza hagyományának és irodalmi kánonjának ilyen értelmezésével szemben a „lírai örökség” a magyar irodalom erdélyi vonulatában „ma is létezik és működik”, mégpedig Szilágyi Domokos költői életművében. Ezt bizonyítják Demény Péter „összehasonlító tanulmányai”, amelyekben Szilágyi lírai örökségét vizsgálja Kovács András Ferenc és Orbán János Dénes verseiben, és hogy ennek a nem szokásos összehasonlításnak folytonossága is van, azt példázza a kötetben József Attila és Szilágyi Domokos egy-egy versének összevetése. A hagyományértés és a szövegköziség értelmezésének szép példái ezek az írások. Demény szerint Szilágyi az, aki „azok közül, akik mára klasszikusnak számítanak”, „minden kétséget kizáróan élő hagyománynak számít”. Ezt névsorolvasással bizonyítja: „Kovács András Ferenctől Orbán János Dénesig, Jánk Károlytól Balázs Imre Józsefig és Fekete Vincétől Karácsonyi Zsoltig mindannyian hivatkoznak rá, idézik, parafrazálják, küzdenek vele.” A névsorba, ha nem tévedek, beleszólt a nemzedéki elfogultság, hiszen aligha hanyagolható el, hogy Lászlóffy Aladár költészete is „küzd” a Szilágyi-hagyománnyal. Az élő hagyományként értett Szilágyi-líra kérdését némileg elbonyolítja, hogy Szilágyi Domokos költészete több válogatás és újrakiadás vagy éppen Cs. Gyímesi Éva szép monográfiája nyomán sem került oly módon a magyar irodalmi kánonba, hogy az „erdélyi vonulaton” túl is „klasszikusnak számítana”. Amiből arra is következtetni lehet, hogy az erdélyi vonulatnak a kortárs magyar irodalomban vannak „külön” klasszikusai, még akkor is, ha máshelyütt Demény Péter mintha némileg viszonylagosítaná Szilágyi „élő hagyományát” a „kortárs költészet legfiatalabb képviselői” lírájában, hiszen azt mondja, ebben a kapcsolatban „az első szót inkább a tisztelet diktálta, mint a valóság”. Annyi azonban bizonyos, éppen Szilágyi Domokos – maradjunk ennyiben – „klasszikusnak számító” lírai öröksége, jelenléte, akár mint „tisztelet”, akár mint „valóság”, a kortárs erdélyi költészet egyik, talán legfontosabb tájékozódási magaslata, amelyről jól rá lehet látni arra, hogy mi történik ma az erdélyi magyar irodalomban akár a líra, akár a próza vagy éppen az értekező próza területein. Ugyanakkor Demény Péter irodalom- és költészetszemléletét is, függetlenül az erdélyi irodalom ha nem is vitatható, de mindenképpen megbeszélhető értelmezésétől, éppen Szilágyi Domokos költészetének befogadása határozza meg, valamennyivel erősebben annál, ahogyan kritikai gondolkodásában Bodor Ádám vagy Szilágyi István van jelen.
Ezért mondható, hogy Demény Péter kritikakötete, azon túlmenően, hogy a kritikaírás egyik kevésbé becsült és jobb sorsra érdemes műfajában, a rövid- vagy zsurnál-kritikában mutatott fel fontos értékeket, jó, a történetben és az elméletben egyformán megalapozott, sokszor meggondolásra és vitára késztető szempontokat nyújt a kortárs erdélyi irodalomban való tájékozódáshoz. De ahhoz is, ahogyan önmagunkról a magyar irodalomnak egy másik peremvidékén gondolkodhatunk. Ahol a „perem” is, a „vidék” is mást jelent, sokkal inkább valóságot mint metonímiát. Erdély egészen más. Ezt a másságot mutatta meg Demény Péter kritikakötete. Jó útmutatója lehet annak, aki tájékozódni kíván a kortárs magyar irodalom erdélyi vonulatának világában.
