Nagy Boglárka: Kettő az egyben (A Meghívó minden keddre c. kötetről), Élet és Irodalom, 50. évf., 13. szám/2005
Nagy Boglárka: Kettő az egyben
Két kolozsvári kötődésű szerző gyűjtötte össze „irodalmi publicisztikái”-t egy kötetben. Mindketten ismert alakjai az erdélyi magyar irodalomnak: Demény Péter eddig két verseskötetet, valamint egy tanulmányokat, esszéket, kritikákat tartalmazó könyvet tudhat maga mögött, melyek Erdélyben láttak napvilágot. Ilyenformán, csakúgy, mint e recenzált könyv, elvétve fordulnak elő magyarországi könyvesboltban. Papp Sándor Zsigmond két novellás- és egy esszékötettel gyarapította az erdélyi magyar irodalom bibliográfiáját, s a tavalyi könyvhéten magyarországi kiadónál is megjelent munkája: Az éjfekete bozót című novelláskötet hazai boltokban is könnyen hozzáférhető.
A Meghívó… egyik írásában Demény beszámol egy dédelgetett antológia-tervéről, amely a legkegyetlenebb szerelmes versek gyűjteménye volna, s e nemben jóval hasznosabb és egyenletesebb válogatásnak gondolja el, mint egy reprezentatívnak szánt, ám inkább nevek, mint kiváló művek által hitelesített antológiát. Láng Zsolt A különbözés összege című bevezetője, amely ezt a négykezes publicisztikai stafétázást az olvasó figyelmébe ajánlja, olyan erős felütés a kötet elején, hogy ugyancsak antológiába illenék – ha volna előszavak antológiája. A két szerzőről mint clownokról rajzolt tükörportréja karakteres vonásokkal jelenít meg egy klasszikusnak tűnő párost (akárha Stan és Pan, Bonnie és Clyde etc.): egyikük különvéleménye világ és irodalom hétköznapjairól a másikuk kínálta nézőpont prizmáján keresztül válik még izgalmasabbá, és viszont. Hogy ez milyen mértékben látszik megvalósulni az írások folyamatában, az a könyvből feltehetően kiderül, mindenesetre Láng Zsolt az olvasó jóindulatát kétségkívül megnyerte, s alig képzelhető, hogy aki az előszót olvasta, az ne kívánkozzék pont irodalmi publicisztikát olvasni pont Demény-Papptól.
Még akkor is, ha tudjuk, a publicisztika nem az örökkévalóság felé kacsingató műfaj. Helye kifejezetten az újságok hasábjain van, napi aktuális bosszankodások napi aktuális ügyek között. (Az itt közölt írások például a kolozsvári Krónika című napilapban láttak napvilágot, vélhetően 2000 és 2005 között, noha erről egy mondatnyi információt sem közöl a könyvecske.). A két szerző több ízben megállapítja, hogy a művészet szabadságharcos korszakának vége, a vátesz író szerepe nemhogy lejárt, de nevetséges immár, ám a kultúra utóvédharca mintha még mindig zajlana, tegyük hozzá, nemcsak Erdélyben. Értelmiségiként kissé tudathasadásos képletben vagyunk kénytelenek gondolkodni, amikor egyfelől arra kényszerülünk, hogy a kultúra állami támogatásából tartsunk fenn intézményeket, miközben azt is szeretnénk, hogy a jó könyvek, filmek, folyóiratok etc. képesek legyenek eltartani magukat. Hogy a befogadói igény növekedjék ugyan, s mégse toljuk le a torkán a művészetet annak, aki nem erre éhezik; az elektronikus média napi sztárjai helyében pedig szívesebben látnánk olyan hősöket, akiknek – Papp Sándor Zsigmond szavaival − „tehetsége nem egy nyárra szól”. Ugyanakkor lelkiismeretesen aggódunk mindazokért, akik beérik a Győzike show-val és Ken Follett-tel, miközben lassan, de biztosan elvesztik nemcsak a bonyolultabb létezők iránti igényüket, de halványodó kritikai készségüket környező világunkkal szemben. Szerepzavarba kerül tehát az, aki publicistaként a kultúra-kritika zavaros kanálisában csáklyáz, óhatatlanul a misszionárius köpenyébe bújik, holott íróként (per. def.) minduntalan kívülállását hangsúlyozná legszívesebben.
A két szerző publisztikájából is kiolvasható ez a küzdelem: Demény sérülékenyebb terepen egyensúlyoz − véralkat dolga, mondaná Kosztolányi −, belülről, érzékenyen, olykor patetikusan közelít a tárgyához, nyelv és lélek húrjait pengetve. Az ő keze alól gyakrabban kerülnek ki műhelyesszék, szívesebben elmélkedik a teremtett világok belső törvényszerűségeiről, mint írószövetségi purparlékról. Írásai mind-mind egy beszélgetés kezdeményezései, partnere hol az olvasó, hol egy könyv, máskor egy író. Székely János, Bodor Ádám, Szilágyi István és Nádas Péter a leggyakrabban fotelba ültetett szerzői. Az írói önazonosság kérdése foglalkoztatja akkor is, amikor a hírlapíró asztalánál gubbaszt: „olykor valószínűleg a régiek sem tudták eldönteni, hol ér véget bennük a szépíró, s hol kezdődik az a másik, aki napi aktualitás után rohangál”. S akkor is, amikor az erdélyi magyar irodalom mibenlétéről rendezett vita kapcsán arra a következtetésre jut, hogy: „meg kellene szabadulnunk a görcseinktől… ebből az ankétból azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy hagyni kellene ezt az egészet”. Persze nem hagyja, megidézi Páskándi Gézát, Bajor Andort, Bálint Tibort, hogy csak a holtakat említsük most, emlékmű helyett kritikai kiadásokat, monográfiákat kér számon sokat emlegetett klasszikusok műveiből. Már-már váteszi indulattal képes küzdeni a küldetéses író attitűdje ellen, de abban a biztos tudatban, hogy nincs az az ideológia, amelyért a nyelvnek érdemes a szolgálatába állnia. Néha azonban olyannyira belülről építkezik, hogy irodalmi vonzalmairól szólva, talán nem is véletlenül, vitára ingerel: „annál, hogy [az írók] mit jegyeznek fel műveikről… nem is tudok elképzelni érdekesebb olvasmányt”.(?)
Demény Péter olvasói-írói szenvedélye, tömör és világos értelmezése azonban hitelessé teszi az emelkedettebb viszonyulást is. Ez a szenvedély sarkallja akkor is, amikor úgynevezett irodalompolitikai ügyekről ír. A Kriterion kiadó igazgatóváltása kapcsán a kiadó és szerzők közötti közlekedés módját teszi szóvá; az erdélyi magyar könyvkiadás gyenge pontjait veszi számba, amikor a megjelent kötetek mögüli gondoskodást hiányolja, kiadó kiad, s a könyveknek valóban meglesz a maguk − sanyarú − sorsa. Drámaian nem történt semmi ebben az ügyben az elmúlt tizenöt évben: az erdélyi kiadóknál megjelenő szerzők köteteit nem lehet megtalálni anyaországi könyvesboltban − tisztelet a kivételnek. Amint a Meghívó…-ból az is kiderül, hogy a Magyarországon kiadott művek jókora felárral kaphatók Romániában.
Papp Sándor Zsigmond szövegeiben a szarkazmusig fokozott irónia oldja az egyazon személyben munkálkodó figyelmesen szemlélő író és a mínuszos hírből szikrát pattintó újságíró közötti feszültséget, élvezetesen, okosan, nemritkán a tárca műfajába is átrándulva. Kevéssé marcangolódik, az író radikálisan eldöntötte, hogy a társadalom lelkének „furdalása ma már a leghiábavalóbb cselekvések egyike”, az író törődjön a mondataival, a „nemzet pedig ügyeljen magára, ahogy tud”. Amikor publicista, akkor valóban küzd. A székelyudvarhelyi önkormányzati vita kapcsán (vagy a vízvezetéket újítják fel, vagy a művelődési házat tartja életben a testület: „szivattyú vagy királydrámák”) nem hajlandó efféle oppozícióban gondolkodni: „hiszen ha nincs kultúra, nincs közösség (vagy közönség), s ha nincs közösség, képviselőre se nagyon van szüksége.” A kultúra az ő számára nem mesterségesen beinjekciózott kollagén, gyorsan alkalmazható, átmeneti hatékonyságú szer. Papp mindenre kíváncsi, legyen az színház, könyv, film, „bekerül a vérkeringésbe, feltölti a sejteket valamiféle titkos, beazonosíthatatlan árammal”. Mindaz érdekli, ami kultúra-tárgyban körülveszi, szívesen kel fel a karosszékből, íróasztal mellől, megnéz, kipróbál mindent, aminek közelébe jut (internet, számítógépes játék, ünnepi könyvhét, tokaji írótábor), akciódúsra aktualizálja A Pál utcai fiúkat, a Légy jó mindhaláligból pc-játékot készít: „Misi virtuális verziója seperc alatt kiiktatná Pósalaky urat… Ugorgyunk…”. S mert úgy elegáns, az alkotói szenvedésről szóló mítosz rombolásában az (ön)irónia a szerző hiúságát sem kíméli: „Tüdőbajos, éhező költő az igazi, mindenki más csak pojáca. Ha így lenne, higgyék el, még ma félretenném a vajas zsömlét.”
Tiszta észjárása, de főként szemlélői helyzetének egyértelműsége − távolról rátekinteni arra, amiben vastagon létezünk −, megóvja attól, hogy gúny tárgyává tegye a mégoly szánalmasan kisstílű, politikai ügyetlenségekből vagy épp banditizmusból eredő fontosságtudatot. De megóvja attól is, hogy puhán fogalmazzon például az erdélyi magyar irodalmat illető kérdésekben: „a frázisokon és kézrázásokon túl még mindig nem tudjuk, milyen helyet foglal el a Sütő-életmű a magyar irodalomban”, s nem rest újraolvasni a Magyarországon életműsorozatban népszerűsített Méhes Györgyöt: „bár itatja magát, könnyű, akár a tollu”. Szemléleti kiindulópontjának tekinti és komolyan is veszi (n. b. gyakorolja), hogy az irodalom apolitikus, miként a kultúrának is az a dolga, hogy önmagával törődjék. Az efféle értékrend pedig hallatlan szabadságot nyújthat.
Láng Zsolt meghívását elfogadtuk, bár nem olvastuk mindig úgy az írásokat mint két különbözés összegét. Nem derült ki számunkra, hogy a szövegek sorozata vajon a kronológia okán (az előkerülő évszámok ellentmondanak ennek a rendezőelvnek) vagy miféle egységes koncepció következtében formálódott ilyenné (maga a műfaj definitíve ellentmond az efféle egységesíthetőség elvének is), ám kétségtelenül izgalmas interferencia működik a gyűjteményben az írások, nem különben a két clown között.
Amikor Esterházy Péter 1991-ben közreadta „elefántjait”, bevezetője szerint úgy szabadult meg a kétheti cikkek átírásának nyugtalanító terhétől, hogy „nem akarván megzavarni az időt” az írások egymásutánjában az idő múlását, a megtörténést hagyta a maga útján járni. A másfél évtizeddel később megjelent Meghívó… írásai mögött mutatkozó vagy megsejtett történések viszont azt a kedélytelen érzést keltik az olvasóban, hogy megállt az idő, vagy körbe-körbe forog, mint egy lestrapált ringlispíl. Szédül, aki beleül. „Ahol hülyeség van, ott hülyeség van”. Hol is vagyunk?
