Bolyongás. (versek) Mentor, Marosvásárhely, 1997
TARTALOM
TÁVOZÁS
Amatőr tercina
Költészet
Vers I
Vers II
Lovaglás
1. Dal
Zsoltár /ez a vers kidől.../
Sirató
Vers III
SONG
A föléledt szerelem
Song
Weöres-apokrif
Jeszenyin hátrahagyott versei – 1
Jeszenyin hátrahagyott versei – 2
Kérés
Szerelmes dal
Szerelmes dal a Fekete Hölgynek
Szerelmes dal Apollinaire modorában
Búcsúszonett
TÁJKÉP
Lear átka
Történet
Tájkép
Ének
Éjszaka
Óda Spanyolországhoz
Mikor a halál...
Madárijesztő
József Attila: Medália-töredékek
Töredék
Félelem
Búcsú
Bolyongás
A szürke hegy
Zsoltár /Imé Uram ez városom…/
Átok
AMATŐR TERCINA
Csak ülök itt és nézem a papírt,
s még azt se mondanám, hogy tán „merengek ” –
nem vagyok olyan kérgesen tapír,
belém egykoron jó modort neveltek,
mit nem fog semmi durva markú gúny,
s bár vágyaim már régen elszeleltek,
itthagyván engem elkopott-szagún,
még írok olykor egy-egy léha sort,
ilyen bohém-költői alkatún...
Mit előttem egy Babits eldalolt,
Vagy ne adj Isten, Ady, Kosztolányi,
Zrínyi vagy Szabó tőlem elrabolt,
sok szépen csengő-bongó lárifári –
dalolom újra, elfáradhatatlan,
nem unja azt meg Bözse, Ella, Sári:
ropog a tűz, meleg az ócska katlan,
főzöm szorgosan a tercinákot –
megsegíthetnél most e pillanatban:
túrót tegyek a laskára vagy mákot?!
KÖLTÉSZET
1.
Vágyaival, falaival, satöbbijeivel vett körül a költő,
Elismert társaim perecet ropogtatnak fejem fölött,
Kávézaccot öntenek rám,
A hajamra hamuznak.
A kötet ténsasszonyfeneke nyomja az agyam,
És petrarcák, vörösmartyk hónaljszagát érzem.
Vers vagyok – mondják, pedig a versek
A tenger közepén vagy a homokos parton találhatók,
Esetleg a mólón halásznak.
A vers – sziklát csapkodó zöld magány.
2.
Dobrokoljon a csönd a versben.
Mint legelésről megtérő, tajtékos hátú musztángok,
Vagy mint kivégzéskor a letakart emberen
végigtrappoló lovak.
A versben dobrokoljon a csönd.
VERS I
A háziasszony különös gonddal kezelt legfehérebb lepedője.
Aprólékosan megmossa, órákig csutakolja,
Gondosan kicsavarja,
Aztán egyetlen jól kiszámított mozdulat,
És máris a kötélen van!
Egy-egy csipesz a széleire, másik a közepére.
Júliusban egyenletesen süt a Nap, estére megszárítja –
Ekkor következik a vasalás:
A forró vas megállás nélkül siklik a vásznon,
Végül az asszony elégedetten nyolcba tűri,
És a polcra teszi, a többi közé.
VERS II
A vers a tarlón elszórt búzaszem,
Szerelmes galambok, csúnya csókák,
Halált rikoltozó varjak,
Tojáson kotló tyúkok,
Sarkantyúikat pengető kakasok eledele.
LOVAGLÁS
Meg kell nyergelni,
kemény térdekkel fölpattanni rá,
a legkisebb mozdulattal engedelmességre kényszeríteni a
táncoló tomport,
nem ijedni meg a vad nyerítéstől;
aztán, mikor megszokta a térdünket,
meg a zabla szorítását,
mikor már a fáradtság turhája jelenik meg a pofáján, nem az
engedetlenségé,
hanyagul inteni a lovászfiúnak,
s a szélesre tárt kapun keresztül belevágtatni a Napba.
Senki sem tudta, mi történt velem;
harmadnap hajnalban deres ló látszott közeledni,
nyergéhez kötél volt erősítve, s a kötél végén engem dobált
a Föld,
s összevert testemet sírva vették körül az asszonyok.
1. DAL
a mondatok nőillata
mit tehettem megbabonázott
ó mondat rengő feneke
a tollam máris fölparázslott
sugárban ömlik ki a tinta
ó nedves combú szerelem
egy ölelésben asszonyom
meghalnál-e velem
az ajkad nyíló liliom
lobog a tested mint a tűz
óvakodj tőlem óvakodj
mikor a karomba kerülsz
faljuk föl egymást ó te vers
szállj élvezet feszülj az égre
betöltöm megnyíló öled
héják véres szeretkezése
ZSOLTÁR
ez a vers kidől ez a vers kihal
nappali álmom fut az éjszakába
a pegazus megunt már rám rivall
a földre pottyan széttörik az álma
szemembe csapnak a lángoló sorok
megperzselik hajam a szótagok
pernyeként hull az eltüzelt tehetség
tollamat viszem a szavak hegyén
éli éli kiáltani szeretnék
a korom hull jaj megszűnik a fény
SIRATÓ
az éjszakák mind itthagyott
nem találom meg valahol
a pegazus elringatott
most meg a nyomomban csahol
a repülések odavan
kificamodott karja lába
a toll a semmibe zuhan
esőcseppek esik a sárba
az üres papír egyedül
előtte ülök sárga abrosz
a félelem számnak feszül
mit akarsz miért térsz magadhoz
VERS III
Talán ha néz az alkonyat
Nem szemtelenkedsz a szavakkal
A tátott szájú ronda nap
Nem fenyeget és nem marasztal
A forma messziről világít
Egyedül ő őrzött meg téged
Nem tagad semmit nem is állít
A ködbe lassan beleégett
A FÖLÉLEDT SZERELEM
Hát föltámadt a szerelem.
Végiglebben a városon,
Kicicomázott teteme
A terek körül ácsorog,
Mindegyik ablak nyitva most,
És kitárulkozik a ház,
Vágyva néznek a csillagok,
És megtermékenyül a gáz.
A polcra mászik a kefe,
Fölhevült testük összeér,
És a kamrában fekete
Zacskótól szül majd a kenyér.
SONG
Itt lent a bárban a leányról,
Mondd, mondjak egy mesét? Ha táncol,
Hát figyelj, égig meredeznek
A spanyol tangó hangjai.
Míg te itten harmonikázol,
S nem is figyelsz talán, a vágyról
Énekel, sír; s az asztalodhoz
A szerelem ül le, a csontos,
Vad apacs mellé.
Idefigyelj! Ilyen nem volt!
Már föl is állt, már ordított is,
Már régen a földön vonaglik,
Ó, hogyha látnád azt az arcot,
Ha ellátnál addig az arcig,
Amit a füstök, sercintések,
A szesz durva szaga takar!
Ó, ez a vaskéz, ez a kar
Most sír és kér és könyörög,
S mint a magányos, néma rög –
Nincs szó, csak egy-egy mozdulat,
Csak néhány döbbent pillanat;
Mint álmodban elfut egy utca,
S az egész város vele futna,
S már nem is szalad, most már szárnyal.
És el akarja érni Istent
A kocsik, üzemek zajával!
Mind közelebb jön, jön az ég,
S már szinte itt is van a mennyi
Döndül egyet valami,
Nem lehet semmit hallani,
De aztán füst és kiabálás!
Hát figyelj jól, harmonikás:
Az apacsé lesz ez a lány,
Az este már övék a hold,
A tölgyfák fölött andalog,
S a fiú többé sose táncol...
Tudom, téged is elhagyott.
Itt lent a bárban a leányról
Lásd, befejeztem a mesét.
WEÖRES-APOKRIF
Három alma ül egy ágon,
Te vagy mind a tizenhárom,
Te vagy mind a tizenhárom,
Lepke lép a szempilládon.
Közeledik három körte,
Tizenhárman vesznek körbe,
Tizenhárman vesznek körbe,
Szerelmesen sündörögve.
Három körte, három alma,
Lepke-álmunk lepke-anyja,
Lepke-álmunk lepke-anyja,
Apróságok nagyhatalma.
JESZENYIN HÁTRAHAGYOTT VERSEI – 1
Elmegyek innen, elfutok,
Hívnak hajdinás messzi tájak,
Itt mint a fejsze tompulok,
Fáradtan vonítok utánad.
Egyszer megállok valahol –
Akkor majd indulj el felém.
Az álom éppen abrakol,
Mély kortyokban iszik a fény.
Itt vagy hát végre. Istenem!
Ki se látszol az út porából.
Meg ne rémülj, ha hirtelen
Csecsemőként sír föl a jászol.
JESZENYIN HÁTRAHAGYOTT VERSEI – 2
Kóbor kutyák ugatása hallik,
szétfoszlott az első szerelem.
Szétfoszlott, mint holdsugár az éjben,
pár gyönge vers maradt még velem.
Látod, kedves, elvérzik a május,
seb lobog a beteg sorokon.
Nem segít a harmonikadal sem,
nem megy le a vodka torkomon.
A nyár múlik s közeleg az ősz,
kóró lett a fényes laboda.
Verset írni régen nem tudok már,
szemedet sem láthatom soha.
KÉRÉS
Ha kopogtatnak, én vagyok,
Zárjál be ajtót, ablakot,
Ne hidd el, hogy a szerelem
Hálója szorul szíveden.
Szópince legyél, hallgatag,
Építs magad köré falat,
Kedves mondatod óborát
Ne löttyinthessem vissza rád
S ne csókolhassam szeretet
Ürügyén ajkad és szemed –
Mert ha belépek, megvakulsz,
Ösztönöm lándzsáiba hullsz,
És fölüvöltesz, mert a kéj
Fő forrásává lesz a vér –
Hát jobb, ha egyre csengetek,
Lázasan mormolom neved,
Majd azt gondolom: elhagyott.
Kinyithatod az ablakot.
SZERELMES DAL
Hová hajítasz, istenem,
Merre dob el a szerelem,
Törött üvegen sétáló
Gyönyörű lány a szerelem.
Tapos az arcom üvegén,
A vízen megcsillan a fény,
Nyelvével cirógatja meg
Mellbimbóját a lassú fény.
Ha továbbmegy, kiönt a tenger,
Eső jön súlyos fellegekkel,
Az arcom üvegcserepe
Megtelik szürke fellegekkel.
Mint álmaimat a szelek,
Viszik arcom a tengerek,
A szerelmet, amit megírtam
Majd elnyelik a tengerek.
SZERELMES DAL A FEKETE HÖLGYNEK
Halálra rugdoslak a földön,
s a másik percben megölellek —
a herceg elűzte a lányát,
hát én vagyok a szörnyű herceg,
és én vagyok a szép kalandor,
s ugrándozom, mint Próbakő,
csak engem látsz, bármerre nézel,
férfi vagyok és úrinő;
ó add az ajkad, add a tested,
borítsd rám gyönyörű hajad,
és bocsásd meg, de ne felejtsd el,
hogy valaha megláttalak,
s azóta nem tudok aludni,
és nem tudok már írni sem,
mert minden szó, amit leírok
egy-egy félájult „kedvesem” –
ne hidd hát, hogy könnyen hazudnék,
és azt se hidd, hogy nevetek:
életem éjjeli egére
csillagként égett rá szemed.
SZERELMES DAL APOLLINAIRE MODORÁBAN
Kolozsváron ragyogott a tél
Szerettelek oly zöld volt a szemed
Mint hajnalban a macskahátú szél
És viharban háborgó tengerek
Azt akartam hogy kívánd meg az ajkam
A nyelvemet és egész testemet
Kívánjalak és én is azt akarjam
Amit te akarsz küszködjem veled
Utat mutattál rezdült a hajad
És kemény lett az arcod mint a kő
Savanyú íze lett a déli Napnak
S lecsapódott mögöttem az idő
Ne menj el ne menj el ne menj el
Nagy lyuk volt az égen hófehér
Csapkodott a zöld hullámú tenger
Kolozsváron ragyogott a tél
BUCSÚSZONETT
Egy marék üszköt, egy marék hamut –
Csak ennyit tudok Neked nyújtani,
S nem akarlak sértéssel sújtani,
De arcod s egész lényed megfakult.
És lassú fénnyel múlik el a múlt,
Nem tudom már előszólítani,
Csikorogva ért véget valami,
Ami egészen másképp alakult,
Mint hitted volna, s hittem volna én is,
És hittük volna bárgyú szívvel mégis,
De búcsút mondtunk már a szerelemnek.
Hát hagyj el engem, ne szoríts magadhoz:
Emlékeink éles pengéje vagdos –
Más fényt szeretnék szomorú szemednek.
LEAR ÁTKA
Ó istenek, hogy tűrhetitek megvakíttatásomat,
hogy tűrhetitek, hogy ne lássam a fenyves szálkáit,
köd gomolygását, s ahogy vihar kél,
sír a fű, tépi haját a hegy,
ne lássam, amint szerelmes lányként nyílik meg az ég,
s Nap szivárog csodálatos öléből!
Ó istenek, kiket ezelőtt se láttam,
legyetek átkozottak mindörökre,
kiszikkadt öklömtől reszkessetek,
egy öregember öklétől, akinek már csak ökle van,
nincsen simogató keze s elkalandozó ujjai sincsenek,
s a Nap nem ég ágyékában soha többé!
TÖRTÉNET
Az Ember éjjel látható:
A hegy, a part, a hold, a tó,
Minden elem körészorul,
Nyomja kibírhatatlanul.
Halak tátognak a fején,
És szúrja íriszét a fény,
És hátán viszi a hegyet,
S a homokba vert gyökeret!
S csak reggel lesz ismét szabad:
Lehullnak róla a halak,
S a fény elhagyja a szemét,
És elveszíti gyökerét.
Majd lecsusszan, kettéreped,
És sírhantjává lesz a hegy!
TÁJKÉP
meggyúlt lepedő most az alkony
lassanként vérzik el a város
a szél elfáradt hallgatást hoz
ó giccses bús szepegő sanzon
törődött öregúr a Nap
rongynak használt sárga harisnya
unott öreg hinta palinta
valaki fején rossz kalap
a fakoronák összefogtak
de megmaradt egy tiszta sáv
lankadtan ússz ússzál tovább
míg eléred a néma Holdat
ÉNEK
A föld felett az ég alatt
Valahol testem fennakadt
s most vizes ruhaként lebeg
mint tó fölött a szellemek
mint csípős lusta folyadék
kúszik bőröm alá az ég
megperzseli a hajamat
és bennem nyugszik le a Nap.
ÉJSZAKA
Az udvarunk most fulladozik, ernyedt,
És ájultan dől rám az éjszaka,
S a levegőben halk ugatás terjed,
Mint lomha tengerben a vér szaga.
Szerelmes macskák tépik le a fátylat —
Garázsok arca így tárul elénk;
A holdnak most már egyikük sem árthat,
Szórhatja fanyar fényeit felénk.
ÓDA SPANYOLORSZÁGHOZ
El innen, el! – Hol forró ólomként folyik füledbe a zaj,
Hol a tömeg borzalmas nyomással szorítja fejedet –
Két szemgolyód megcsörren az aszfalton.
Hol a politika vadászként járja az utcát,
Sebesült verseid hörögve vonszolják magukat.
Hol álmaidban vércsezivatar veri a várost,
Csecsemőkre csap le rettenetes őrületében.
Hol nyomor kattog feléd a síneken,
Sípolva rohan, százezer ember mutat sikoltva egy irányba
Megállj! – kiáltják kétségbeesetten –
A mozdonyvezető rálegyint guruló fejedre.
-------------------------------------------------------
Spanyolországba mennék, hol a zaj muzsika,
Hol barna bőrű nők kemény mellei súrolnak tánc közben,
Hol bikaviadal a rítus, s a fekete istent
A legszebb duennának ajánlom –
Látom lobogni szemében a mór tüzeket.
MIKOR A HALÁL...
Mikor a halál megáll előtted,
dióként törik szét az agyvelőd,
s fekete macska ropogtatja
álom-egereid vézna hátgerincét.
MADÁRIJESZTŐ
Egyedül állsz az ázott, szürke tarlón,
S tán elmennél, de gyökered a föld.
A fejed megy szét, mert a gondolat –
Egy kupac szalma, mely mindent betölt.
A lábaidnál vadkanok röfögnek,
Csordájuk mellől látod a telet.
Közeledik, és arcodba tapos,
S csak annyit mondasz: elvégeztetett.
JÓZSEF ATTILA: MEDÁLIA-TÖREDÉKEK
Göndörfehér a lábod és karod,
Bárány vagy, és ezt magad is tudod,
Félve bégetsz, de megtorpan szavad:
Éhes farkas a táj, beléd harap.
TÖREDÉK
A holttestemet már hollók szaggatják,
Vérem folyik a friss, fehér havon.
Lelkem érzi az istenek haragját:
Hollók csőrévé lett a fájdalom.
FÉLELEM
Felém fordul a székek kivégzőosztaga,
s az asztalterítő tigriseinek hátán fölmered a szőr –
ugrásra
készek.
Az erkélyre sandítok,
aztán páros lábbal csattanok a bokrok közötti allén.
S akkor lassan megindulnak a jegenyék.
BÚCSÚ
Rőt avaros, fűvel benőtt udvar,
Halálfélelemtől roskadozó házak.
Láncon csontot ropogtat a kutya,
Benn vacsorázik a gazda családja.
Éhesen magamat nem vetem utánad
Többé, mondjon akárki akármit.
Nem dalolnak szerelemről a tárgyak,
Himnuszt nem énekel a kárpit,
A környezet szerelmet szárít,
Akár a szellő nedves lepedőt.
Könyöröghetsz, sírhatsz – mit se számít,
Könnyedén meghajlok árnyad előtt,
Boldogan integetnek a felhők –
Az udvarról, hol felnőttünk, kiléptem,
Hanyagul karomra veszem a szellőt,
S eltűnök a Napban. Hátra se nézek.
BOLYONGÁS
Látod, elindulok az éjben,
Hűvösen int felém az árok.
Az úton butikok, bazárok –
El is feledem már, hogy féltem.
Most reszketek csak igazán.
Esőt, szelet arcomba húzok,
A köd köpenyként lóg, lazán
Vállamról. Nem is vagyok –
Beleveszek az éjszakába.
– S akkor elém áll. Rőt szakálla
Szinte a melléig csorog,
S elröhögi magát a csendben.
Minden szótag puskagolyó.
Állok a nyúlós rettenetben,
Szemében furcsa, csillogó...
Győzelem ez, mégis viszolygás,
A győztes büszke undora.
Már csak háta van, a palást...
Elengedett az ostoba.
A SZÜRKE HEGY
Álmomban réten feküdtem.
Fölöttem hegy nézte a Napot.
Úgy ragyogtak, alig vettem észre
A seregnyi fényes alakot.
Sziklaként álltak – engem néztek
A szürkéllő csönd mozaikjai.
Én meg kínlódtam, hasztalan –
Nem tudtam magam meghajtani.
A hegy lábánál kis ér folydogált.
Egyikük ujja oda mutatott.
Elindultam felé, de a Nap
Kiszárította a patakot.
A parton állok. Két kezem koszos.
Türelmetlenek az istenek.
Elindulok, de a víz holt meder.
Nem moshatom meg a kezeimet.
ZSOLTÁR
Imé Uram ez városom most bontakozik ki a szmogból
Imé Uram a fölkelő Nap beragyogja a poros flasztert
Imé ez a sörgyár ez a kenyérgyár ez a csavargyár ez a
nehézgépgyár
Imé ez a Fellegvár ez a Kerekdomb ez a Kétvízköz ez a
Monostor
Imé itt nyikorognak a trolik itt csikorognak a buszok
itt csilingel a villamos itt tülkölnek a személygépkocsik
Imé ezek a tömbházaknak nevezett skatulyák ezek az
üzleteknek nevezett budik ezek a negyedeknek becézett
szemétdombok ezek az állomásoknak titulált
vöröshangyabolyok
Imé Uram ez itt a Szamos mióta megszülettem egyre
büdösebb
Bár sejtésem szerint nincs összefüggés e két dolog között
Imé Uram ezek a sírgödrök itt burkolatjavítások ezek a
kripták a munkások barakkjai ez a tó a latrina
------------------------------------------------------------
Imé uram ez a Te szétkúrt világod
ÁTOK
Látni akarom Istent, amint a kukákban kotorászik,
szakálla összeragadt és kenyérhéjakat rágcsál,
félhülyén üvöltözik és degeszre tömött zsákot cipel.
Látni akarom, amint vodkát vedel,
melléje darált húst zabál,
száján csorog a zsíros lé,
és az utcasarkon okádik.
Látni akarom, amint üvölt a fájdalomtól,
morfiumot kap, naponta többször is,
lassan sárgul az arca és hullanak a fogai,
csont és bőr, és még mindig élni akar.
Látni akarom Istent, amint zuhan lefelé a tizedikről,
nagyot puffan, rémült sikoltozás,
vér spriccel testéből, folyik az agyveleje –
törjön csak össze, törjön apró darabokra!
